A kezeim kihívása: élet ízületi gyulladással

Mi történik, amikor a fájdalom minden mozdulattal együtt érkezik? Amikor nemcsak a test küzd a mindennapi feladatokkal, hanem a lélek is? Az ízületi gyulladás nem csak egy diagnózis. Egy folyamatos harc, ami megváltoztatja a legegyszerűbb napi rutinokat. De a kérdés mindig ugyanaz: hogyan találhatjuk meg a reményt a fájdalomban? Hogyan léphetünk túl a korlátainkon, és hogyan nyerhetjük vissza az irányítást a saját testünk felett? 

Az elmúlt időszak számomra egy igazi próbatétel volt. Még ha kívülről úgy is tűnt, mintha minden rendben lenne, sajnos ez nem így történt. Az év első hónapjai nem úgy alakultak, ahogyan azt elképzeltem és reméltem. Sokan mondják, hogy új év új kezdet, de úgy éreztem, mintha egy egészen más irányba indulnék, mint mások. Egy olyan úton, ami tele volt fájdalommal, bizonytalansággal, kihívással és kimerültséggel. Időközönként megfűszerezve a hangulat ingadozással és tehetetlenséggel. Minden akkor kezdődött, amikor először éreztem a fájdalmakat. Kezdetben csak apró jelek voltak, egy- egy fájdogáló ízület, amit követett pár nehezebb nap, és hét, de hamarosan ez a fájdalom mindennapossá vált. Eleinte próbáltam elbagatellizálni, hogy nem lehet olyan komoly, lehet az időjárás az oka, majd megszűnik. Ahogy telt az idő, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez nem csak egy „átmeneti” dolog, hanem valami komolyabb. Az ízületeim szinte minden pillanatban éreztették a jelenlétüket a testem egész pontján. A fájdalom folyamatosan ott volt, mint egy árnyék, ami sohasem akart eltűnni. Álmatlanság, kimerültség és fáradékonyság, kezdett felemészteni. Kellett a kivizsgálás az, hogy nevén nevezzük az árnyékomat. ÍZÜLETI GYULLADÁS és talán kezdődő RA (REUMATOID ARTRITISZ). A diagnózis és orvosi vizsgálatok hosszú sora után megtanultam, hogy nem mindig van gyors válasz. Ez a betegség nem csak a mozgást, hanem az önállóságot is megnehezítette, különösen a kezeimet érintve (bár érintette volt a csuklóm, vállam, térdem és bokám is). A legnehezebb pillanatokban nemcsak a fizikai fájdalmat kellett elviselnem, hanem azt is, hogy a legapróbb dolgokat sem tudtam úgy végezni, ahogy korábban. Az ízületek a kezeimben, ujjaimban olyanok voltak, mint az apró csapdák, amelyek minden egyes pillanatban készen álltak arra, hogy megbénítsák a testemet. A legapróbb dolgok, mint például a dagasztás, mosogatás és késsel való szeletelés, vagy a billentyűzeten való írás kihívást jelentettek számomra. Nem tudtam már úgy fogni a kezembe a kedvenc könyveimet, mint ahogyan régen tettem. Kezdtem elveszíteni az irányítást minden felett. A reggeli ébredés után a legelső érzés, amit megéltem, a kezeim merevsége volt, mintha nem is az én kezeim lettek volna. Ami mindig is fontos volt számomra, teljesen idegen lett. Nem mutattam meg senkinek, hogy mennyire fáj, pedig voltak olyan napok, amikor a pokolba kívántam mindent. Az emberek nem látták, milyen kimerítő, és nehéz a legapróbb feladatok is elvégeznem. Mindeközben próbáltam a normális életemet élni, pedig belül volt, hogy teljesen összetörtem. Ezek az időszakok nem tettek jót nekem és pluszban rátettek a hangulatomra, ami nagyon ingadozó volt. Nem adtam fel, de időközönként nagyon elfáradtam a sok harcban. Tudtam, hogy van ki út, de annyira messzinek tűnt abban helyzetben. Aztán jött a “megmentőm” és a gyógyszeres kezelésem elkezdődött. Eleinte kételkedtem. „Ez segíthet?”, kérdeztem magamtól folyamatosan. De ahogy telt az idő, egyre inkább éreztem, hogy van talán valami remény. A fájdalom csökkent, lassan elviselhetővé vált a helyzet. Lett “normálisabb” életem, ahol a kezeim kezdtek újra önmaguk lenni. Bár az út még mindig nem könnyű, és sokszor úgy érzem, hogy még messze vagyok a gyógyulástól, valami mégis elkezdődött.  

Az év első hónapjai tehát nem arról szóltak, amit vártam, de valahol mélyen, mindez mégis tanított valamit. Azt, hogy ne hagyjam, hogy a fájdalom irányítson. Hogy a gyógyulás nem mindig gyors, de minden lépés, amit megteszünk, közelebb visz ahhoz, amit el szeretnénk érni. Talán, ha nem is teljesen úgy, ahogyan azt elképzeltem, de egy lépéssel közelebb kerülök ahhoz, hogy újra magamra találjak. Nincs vége a küzdelemnek, de most már tudom, nem vagyok egyedül. Minden nap egy újabb esély arra, hogy valami jobb felé haladjak. Most már tudom, minden egyes nehéz mozdulat, amit megteszek, egy újabb bizonyíték arra, hogy képes vagyok átvészelni bármit, amit az élet elém tesz. 

Fotó: Tiana a Pexelsről

Ha tetszik a blogom és szeretnéd az elsők között olvasni új posztjaimat, kérlek jelezd az alábbi űrlap segítségével!