Betegség,  Elfogadás-feldolgozás,  Szeretet

Endometriózis történetek 2. rész 

Nehéz, de boldog út 

Furcsa dolog egy betegség, de néha ez kell ahhoz, hogy kinyíljon előttünk egy ajtó. Méghozzá egy olyan ajtó, ami mögött egy hatalmas nagy világ tárul elénk, amit innentől már más szemmel fogunk látni. 

A következő történetben, egy nehéz utat láthatunk, megpróbáltatással, szenvedéssel és hatalmas nagy kitartással. Történetírónk a kemény pillanatok ellenére is töretlen volt, még akkor is mikor szinte minden ellene fordult. Fogadjátok nagy szeretettel Grób-Gönczi Mónika történetét. 

Kép: Mónika engedélyével

A történetem 14 éves koromban kezdődött, de már 36 éves voltam, amikor diagnosztizálták a betegségemet. Igen, jól látjátok, ez több, mint 20 év, de legyünk nagyvonalúak: 20 év. Az első menstruációm óta kínként éltem meg az összeset, hiszen a rosszulléteim 2-3 napig fekvőbeteggé tettek szinte minden alkalommal. Ha osztunk-szorzunk, a legnagyobb jóindulattal is legalább 720 napról beszélünk, ami eltűnt az életemből. Most már nem menstruálok, Éljen! és sajnálatos módon ennek tényleg nagyon örülök…  

Az elején több orvos megvizsgált, aggódott a környezetem, hiszen ez mégsem lehet normális dolog, hogy kimaradok az iskolából napokra, minden hónapban. De persze nem találtak semmit, a hátrahajló méhemen kívül, ami nagyszerű magyarázatként szolgált a tüneteimre. Minden orvos arra jutott, hogy gyenge vagyok, nem bírom a fájdalmat, nyilván nagyon alacsony lehet a fájdalomküszöböm, és meg kéne erősödnöm, hogy olyan normális ember lehessek, mint a többi nő. No de hogyan? Persze azt nem tudták megmondani. Mindenesetre ezt a magyarázatot a környezetem elfogadta. Onnantól egyfajta „jószándékú hibáztatás” vett körül az élet minden területéről, és a társadalom minden szintjéről. 

Lelki oldalról nézve, ha ilyen korán, még a személyiség fejlődésének közepén találod magad egy ilyen helyzetben, ahol a fájdalmad és szenvedésed tabuvá válik, valahogy beépül a személyiségedbe. Elkezded szégyellni, inkább nem beszélsz róla, mert úgyis minden beszélgetésben, minden helyzetben megbélyegezve, hibásként végzed. És persze mindenki ellát jótanáccsal: Erősödj meg, ennyire nem lehetsz gyenge, sportolj! Ja, és a kedvencem: biztos nem is fáj annyira, csak hát olyan kis érzékeny vagy, mindent magadra veszel. Amikor ezt nők mondják neked, azok, akikhez tudnál kapcsolódni a témában, akkor elhiszed azt, hogy a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve, de legalább jó hosszú. Szóval összeszorítod a fogad, és elkezded élni az életed, úgy, ahogy azt a korlátaid engedik. Az egyetem még csak oké, hiszen levelezőn is el lehet végezni a legtöbb szakot, így nem tűnik fel, ha pár alkalmat kihagysz. De aztán eljön az az idő, amikor elkezdesz dolgozni. Akkor hogyan tovább? Az én taktikám az volt, hogy 120%-os teljesítménnyel hajtottam mindent, hogy valamennyire becsüljenek, a sok hiányzásom ellenére is. Az elején táppénzre mentem. De egy idő után a háziorvosom is megelégelte a panaszaimat, mivel a vizsgálatokat – ahova elküldött – nem követte diagnózis. Meg kell erősödnie, kedves Mónika, hangoztatta ő is. Tehát a hiányzásaimra más megoldást kellett keresnem. Ez volt a túlóragyűjtés, amiket ilyenkor le tudtam csúsztatni, illetve néha, ha nem volt elég túlórám, belengettem a hányás-hasmenés megkérdőjelezhetetlen kettősét. Tuti siker, hiszen olyan kellemetlen erről beszélni, hogy nem kérdőjelezik meg. Így lettem én maximálisan teljesítő, mindig kedves, mosolygós, lelkileg erős ember, akihez bárki fordulhatott. Hiszen folyamatosan kompenzáltam mind a munkaadóm, mind a környezetem felé, hogy mindenkinek „elég” legyek, hiányosságaim ellenére is. 

Persze azért nem adtam föl, hogy megtalálom a fájdalmam okát. A természetgyógyásztól kezdve végig jártam minden lehetőséget, de nem javult semmi. Telt-múlt az idő, majd 35 éves koromban az állapotom elkezdett rosszabbra fordulni. Az akkori orvosom megnyugtatott, hogy semmi komoly, apró ciszták vannak a petefészkemen, maguktól felszívódnak. Ekkor már átlagban két hétig tartott a menstruációm. Innen felgyorsultak egy kicsit az események. Egyik éjjel nagyon erős fájdalomra ébredtem. Annyira erős volt, hogy folyamatosan hánynom kellett, be is lázasodtam. Persze ezt a Covid első hullámában, amikor még erősebb volt a pánik. Így kerültem erős vesekő-gyanúval és egy negatív teszttel karanténba, egy kicsit túlbuzgó ANTSZ-es hölgy jóvoltából, aki ezzel a döntéssel majdnem aláírta a halálos ítéletemet. 11 napi elviselhetetlen fájdalmat (és a párom részéről rengeteg üvöltözést, telefonhívást, több félrediagnosztizálást) követően, félholtan bekerültem a területileg illetékes – nem túl jó hírű – kórházba, ahol kiderült, hogy egy 11 cm átmérőjű tályogom van a bal petefészkemen. Ott aztán volt kétségbeesés az orvosok részéről, de megmentettek, bár azt mondták, hogy nagyon nehéz műtét volt, és ők sem bíztak abban, hogy ennek pozitív kimenetele lehet. Mindenesetre megúsztam egy 20 cm-es vágással, kórházi bántalmazással, rengeteg megalázással, teljes kimerültséggel és azzal a tudattal, hogy megcsapott a halál szele.  

A felépülés lassan ment, majd igen hamar újra borzasztó állapotba kerültem. Folyamatos fájdalmam volt a kismedencémben, a már jól ismert hányással karöltve. Innen viszonylag hamar kiderült, hogy endometriózisom van (sőt, valószínűleg az a tályog is egy endometriózisból fejlődött ki). Valahogy megnyugtatott a hír: végre nevén neveztük az ördögöt! Lett egy jól magyarázható, az életem addigi összes tünetét igazoló „állapotom”.  

Innen jött a felismerés, hogy én nem is vagyok gyenge, hanem éppen az ellenkezője: nagyon erős!  

Az operálóorvosom, mikor szembesítettem a betegségemmel, elküldött azzal a tanáccsal, hogy ülőfürdőzzek, és ne hagyjam, hogy megműtsenek, mert ottmaradok a műtőasztalon. De az állapotom folyamatosan romlott, dolgozni már nem tudtam, majd egy újabb orvos-beteg ping-pong és elutasításhullám után megtaláltam azt az egyetlen orvost, aki el mert vállalni ilyen súlyos állapotban. Ez az orvos végre a tettek embere volt. Hamar kiderült, hogy 2 nagy (6 és 10 cm-es) endometriózisom van a petefészkeimen, és persze egy andeno is ott van, ami összeköti a méhemet a végbelemmel. Csodás… A dokim két lépcsős műtétet javasolt (magán ellátásban), fél éves szünettel. Úgy voltunk vele, hogy mindegy az ár, csak múljon el a fájdalom, hiszen akkor már hónapok óta napi 3 apranaxot szedtem, és emellett voltak folyamatos fájdalmaim. Röviden: a műtétek sikerültek, az adenom megmaradt, a nagy bélrezekciós műtét nagyon problémás volt, de hamar összeszedett a személyzet. A három műtétet az elmúlt másfél év alatt éltem át, és a testem 11 hasfali heget gyógyított be. Fél éve volt az utolsó műtétem, és azóta nincs fájdalmam. Ezek a műtétek – főleg az első –, meg a 20 évnyi elhanyagolt endo következtében az összenövések a kismedencémben olyan mértékűekké váltak, hogy az orvosom szerint nem lehet több műtétem és gyermekem sem.  

Nos, ha idáig eljutottál az olvasásban, bizonyára lehoztalak az életről, pedig egyáltalán nem vagyok elkeseredve. Sőt! A tapasztalatok a testemmel és a lelkemmel kapcsolatban felnyitották a szemem, megerősítettek. Egyre jobban érzem, hogy hol vannak a határaim, és büszke vagyok az erős kapcsolatra és odafigyelésre a lelkem-testem-elmém között. Köszönetet is mondhatok az elmémnek, mert a túlzott optimizmusával átsegített a nehezén. A testem meg egy igazi hős! Hiszen hamar gyógyult olyan helyzetben is, amikor a körülöttem állók nagyon tördelték a kezüket.  

Persze az is nagyon fontos hozománya a történetemnek, hogy nyertem ezalatt az idő alatt egy szuper férjet, és így két támogató családot. Igen, a leírt kálvária közben házasodtam meg. Hétfőn még kórházban vizsgáltak, és kismedence-gyulladást diagnosztizáltak, magamról is alig tudtam, pénteken pedig házasodtam. Igaz nem az eredetileg tervezett 70 fő előtt, hanem 15 ember előtt. És ami igazán megható volt, hogy én az esküvőn csak „megjelentem”. A ruhám igazításán, a sminkem, hajam, csokrom, cipőm kiválasztásában és megszerzésében, ennek a 15 embernek a munkája van benne. Ez egy nagyon fontos élménye marad az életemnek, és úgy gondolom, nem is alakulhatott volna jobban. Ezt érdemes volt megtapasztalni… Köszi, endo…?!  

Valahogy én ezt a betegségem pozitív hozadékának is érzem, hiszen ilyen helyzetben látod csak tisztán, zajmentesen az életed. Kik segítenek, kinek vagy fontos, és a legfontosabb ekkor derül ki: Neked mi az igazán fontos! 

Szóval pozitív vagyok, mert elkezdtem bízni a testemben (meg a Tubanisban, a diétámban és a mindennapi kötelező mozgás jótékony hatásában). Amiatt is, mert az endo felszabadított. Igen, furán hangzik, de így van. Most már nem érzem, hogy 120%-on kell teljesítenem, vagy hogy mindenkivel kedvesnek kell lennem, és mindenkit meg kell hallgatnom. Én így tudtam elérni a jótékony változást az életemben, amihez sajnos a leírtakon át kellett esnem.  

A legnehezebb utak mutatják meg, hogy hol vannak a határok az életünkben és hogy mire vagyunk képesek valójában. Akkor se adjuk fel, amikor szinte már lehetetlen felállni, de mi, akkor is megtudjuk ezt tenni! 

Fotó: Marina Abrosimova a Pexels oldaláról 

Ha tetszik a blogom és szeretnéd az elsők között olvasni új posztjaimat, kérlek jelezd az alábbi űrlap segítségével! 

    Egy hozzászólás

    • Klaudi

      Nagyon lesokkolódtam az egész történeten, hogy őszinte legyek. Nagyon sajnálom, hogy ilyen szörnyű dolgokon kellett keresztül mennie és ráadásul akik nem akartak neki hinni, meg hogy gyenge stb. leszólásokat kapta, azokak üzennem, hogy szégyelljék el magukat! Remélem, hogy ugyanezt a lekezelést ők is megkapják, ha velük történik valami hasonló szituáció! “Gyönörűek”, mondhatom…

      De legalább az a 15 ember és akik még vannak a háta mögött és támogatták, segítettek-segítenek, továbbra is legyenek veled. <3

      Soha ne add fel! ~

      Kitti, tőled meg köszönjük, hogy megosztottál egy ilyen történetet. <3 Remek munka, nagyon tetszett ez a történet is, annak ellenére hogy okozott egy nagy csomag meglepetést.

    Leave a Reply

    Az e-mail-címet nem tesszük közzé.