Elfogadás-feldolgozás

Érzelmi mélypont az életünkben

Amikor valami belül nem oké 

Az életünk során nem szégyen, ha mélypontra kerülünk, de ha feltudunk állni, tovább menni és utána azt mondani, hogy velünk ez megtörtént, az becsülendő dolog. Nem fenékig tejfel és cukormáz az élet, amit jó, ha mások is tudnak. Néha az esendő oldalunkat is meg kell mutatni, hogy lássák az éremnek két oldala van. 

32 évesen többet tapasztaltam már meg, mint egy 70-80 éves ember és ilyenkor valahogy természetes az ember életében, hogy néha nincs a topon, a béka segge alatt van, vagy éppen egy keményebb mélyponthoz érkezett az életében. Nem kell szégyellnünk, hogy voltak, vagy vannak ilyen időszakaink, inkább vállaljuk fel beszéljünk róla, hiszen mások ezekből tanulhatnak, vagy csak láthatják, hogy mi is emberek vagyunk, még ha olykor nem is látszik a probléma. Mikor elkezdtem visszapörgetni az emlékeket, hogy mikor voltam nagyon rossz passzban, vagy mikor volt több időre szükség, hogy a lelkem újra sugározzon legbelül, akkor jöttem rá, hogy nagy szerencsém van, mert nem gyakoriak. Mindegyik ilyen jelenség, máshogy mutatta meg magát, máshogy vette igénybe a testemet, a belsőmet és az érzéseimet. 

A lelkem olyan volt, mint egy kalitkába zárt madár, aki szabadulni akart, de a kalitka sajnos fogvatartotta mindaddig, még nem tudta kinyitni a zárát. 

Emlékszem, mikor az első ilyen élményem jelentkezett, még a húszas éveimben jártam. A hátam mögött volt már rengeteg emlék, tapasztalat, rossz és jó kapcsolatok és akkor jött a stabilitás az életembe a férjem részéről. Már összeköltöztünk, ketten voltunk, nyugodt volt az életünk, de egy idő után, egy belső szorongás, feszültség jelentkezett bennem, ami mélyen belül felemésztett és kezdtem magamba fordulni. Nem tudtam az elején mi a franc történik velem, de a hatalmába kerültem ennek a rohadt nagy érzésnek és nem volt jó. Lehúzott a mélybe és ott próbált tartani amennyire csak tudott. Nem tudtam küzdeni ellene, hiszen olyan erős volt és én akkor nagyon-nagyon gyenge. Keveset, mozdultam ki, inkább otthon voltam, kerültem az embereket, megváltoztam teljesen. A férjem látva, hogy nem vagyok jól így hamar a támaszom lett és apró léptekben próbálta a lelkemet ismét felvirágoztatni, hogy ugyan olyan legyek, mint régi fényemben. Nem volt könnyű túljutnunk/túljutnom ezen a szakaszon és ez volt a leghosszabb depis rész az életemben, de rengeteget tanultam belőle és tudtam, hogy ennek voltak előzményei már korábban, csak nem figyeltem rájuk. Talán a testem így üzent, hogy sok volt a múltbéli sérelem, a teher és ha túljutok a belső utazásomon, akkor minden jól alakul majd. 

Után már csak kisebb, problémák voltak és jobban tudtam kezelni őket, de akkor is ott voltak bizonyos formákban, ami nem volt jó. Az endometriózis jelenlétekor, egy ilyen esetem volt, méghozzá a harmadik műtétem után történt, mikor jól voltam, de egyben minden összejött és nehezen kezeltem. Nem tartott sokáig mert időben léptem, és inkább azt éreztem, hogy feszült, ingerült vagyok valami végett. Viszont, hogy mi végett éreztem ezt, arra nem tudtam volna értelmes választ adni, hiszen minden rendben volt akkor. Lehet sok volt a lelkemnek az elmúlt időszak, amin keresztül ment és csak egyszerűen jelezte, hogy hahó jó lenne, ha kicsit lassítanál és észrevennéd azt, amit kell: HOGY VÉGRE PIHENHETSZ! Mikor ezeket sikerült magamban helyre tenni, rendezni, akkor amilyen gyorsan jött olyan hamar távozott is szerencsémre. Elkezdtem kicsit edzeni magamat, önfejlesztéseket végeztem, rendeztem az életem lelki részeit, hogy stabilabb lábakon álljak és vágjak bele az előttem álló dolgoknak. Szépen végig mentem az endometriózis, OSADA műtéten, az embólián, a következményeken anélkül, hogy gond lett volna. Szépen gyógyultam, jól lettem és akkor jött az epe műtét, amit elég jól átvészeltem és úgy éreztem jól alakulok, de ez nem így volt.  

Az ördög nem alszik, mélyen megbújva a felszín alatt azt várja, hogy mikor robbanhat ki és nálam ezt szépen nagy hirtelenségében meg is tette. Lábadozásom 3. hetében kezdtem rosszul lenni, szédülés, szapora szívverés, magas pulzus és valami furcsa érzés ott legbelül. Nem tartott sokáig, gyors lefolyása volt, de én néha azt hittem ott helyben meghalok, nem kapok levegőt, a szívem csak kalapál, ez nagyon nem oké. Próbáltam magamat nyugtatni, hogy leültem, alkalmaztam a légzéstechnikákat mert az segített a pulzusomat levinni és utána jobban lettem. 1,5 hétig szinte napi szinten jelentkezett nálam, még az esti órákban is, ami a legrosszabb volt. Így úgy gondoltam jobb lenne körbejárni mi válthatta ki ezeket. A műtét után szúrtam magam véralvadásgátlóval és mivel volt már tüdőembóliám, nagyobb dózisban hosszabb ideig ment a folyamat. Volt bennem egy kis feszültség, hogy mi van, ha baj lesz, szóval mindenre odafigyeltem, hogy ne legyen gondom. Amikor leálltunk a szurival, egy belső blokk keletkezett bennem a félelem végett, azzal kapcsolatban, hogy mi van, ha gond, baj lesz. Biztos, hogy ezek váltották ki azt, hogy elkezdtem rosszul lenni és kisebb pánikrohamaim keletkeztek. Amikor ez a felismerés rám tört és tudatosult bennem, hogy nem lesz bajom hiszen jól vagyok, akkor szépen lassan ezek is megszűntek és jól kezdtem lenni. Kellett egy megerősítés a lelkemnek, hogy tudja, most már nem kell félnie. Senkinek nem mondtam, hiszen az elején még én se igazán értettem mi ez. Nem akartam plusz terhet tenni az így is túlterhelt férjemre és tudtam, hogy letudom ezt küzdeni, hiszen felismertem a probléma okát és megtaláltam a gyökerét, így már a gyógyulásom kulcsa a saját kezemben volt. 

A lelkem sok terhet cipelt az évek alatt és mélyen legbelül, volt, ami nem tudott felszínre jönni, így előbb-utóbb ez biztos bekövetkezett volna. Ezek a kis blokkok, amik szakaszosa felszínre jöttek, megmutatták azt, hogy időközönként kell egy kis, lazítás, kikapcsolás a lelkemnek. Többet kell foglalkoznom a belső világommal, az érzéseimmel, a gondolataimmal és saját magamat kell előtérbe helyeznem, hogy jól legyek, úgy teljes egészen. 

Oda kell ezekre figyelnünk, hiszen csak apró kis dolognak gondoljuk az elején, de mégis mennyi problémát tudnak okozni. Amikor megtörténik az életünkben a mélypont, a zuhanás, akkor se kell szégyenkeznünk, hiszen ez mindenkivel megeshet és előfordulhat. Nem baj, ha azt az oldalunkat is látják, ami gyenge, sebezhető, mert csak akkor látják igazán, hogy kik is vagyunk valójában. Mindig erősek tudunk lenn, de olykor eltörik a szárnyunk és ahhoz idő kell, hogy ismét a fellegekben szárnyaljunk. 

Nektek volt mélypont az életben? Hogyan jelentkezett nálatok? Lelkileg, hogy voltatok akkor? Tudtad, hogy mi váltotta ki? 

Fotó: Sofia Alejandra a Pexelstől 

Ha tetszik a blogom és szeretnéd az elsők között olvasni új posztjaimat, kérlek jelezd az alábbi űrlap segítségével! 

    11 hozzászólás

    • Fekete-Virág Virginia

      Én most annyira örülök annak, hogy ezt kora reggel olvastam el, mert már az első pár sorod óriási motivációt ad ❤

      • Vivi

        Huuu basszus. Pont ilyen helyzetben vagyok benne. Nagyon átérzem ezeket a dolgokat. Nehéz kirepülni abból a bizonyos kalitkából, de bízom benne, hogy egyszer sikerülni fog!

      • Wikka

        Nagyon nagyon erős nő vagy! Örülök,hogy már jobban vavy és szépen gyogyulgatsz. Most nekem is ezt kellene, de nem tudom hogy a csúnya gondolatokat hogyan űzzem ki a fejemből :s most kicsit el vagyok veszve, de élni akarok. Élni szeretnék.

    • Klaudi

      Nagyon örültem ennek a posztodnak is és jó volt olvasni! 🙂
      Hasonló volt már velem is anno, pontosan már nem is tudom mikor is, amikor már a lelkem nem bírta azt a sok szenvedés, veszekedés és minden egymást ami felgyűlt bennem évek alatt. Kívülről persze adtam a nagyon erős, talpra esett nőt, közben belülről sírt a lelkem és kiáltozott, hogy: Hát ez nem mehet így tovább! Aztán, szépen lassan észrevettem a jeleket magamon is, lassítottam. Elkezdtem oda figyelni a lelkemre is, belülről is táplálni magamat, pl hogy ne idegeskedjek és ne stresszeljek annyit. Pihentem sokat, olvastam, valamint a párom is rengetegett segített azon, hogy ne idegeskedjek és stb… Végül belülről is minden rendben voltam, úgy kívülről is. Ami pozitív változás volt számomra, az a rossz szokásaim elhagyása. Voltam én is már minden sztem, láttak páran már gyengének is. :’)

    • Judit

      Sajnos néha valóban egy pici kavicsnak tűnik először az egész, aztán szépen rakódnak rá a rétegek, mint ahogy a lavina kialakul. Érdemes időben észrevenni.

    • Bernie

      A mai világban nem divat kimutatni/megmutatni, ha valami nincs rendben. Pedig nagyon sokszor nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt a közösségi médiákban szeretik mutogatni az emberek. Tök jó, hogy írtál erről a témáról!

    • Eszter

      Sokszor írtam meg már hasonló fajta-féle posztot én is. 🙂 A tapasztalataim hasonlóak, sőt, eléggé negatívak és szomorúak, amelyekből mindig fel kellett valahogy állnom, ahhoz, hogy tovább tudjam folytatni. Én úgy gondolom és ezt már sokszor hangoztattam is, hogy az írás terápia. Nekünk – akik alkotnak, akár blogon, akár rajz vagy bármi formájában,- fontos, hogy ki tudjuk adni magunkból az érzelmeket, a jót és a rosszat is egyaránt, mert fejleszt, feltölt és talán leteszünk egy plusz súlyt magunkról.
      Kell, hogy megálljunk, kell, hogy felismerjük mi történik velünk és körülöttünk, amellyel ismét megújulhatunk, javíthatunk ezeken a dolgokon.
      Köszönöm az írást, örülök, hogy megosztottad, ugyaneben a helyzetben vagyok, de látom a végét a dolognak 🙂 Csak jót tudok kívánni Neked 🙂

    • Ninaa

      Ahogy írtad az elején, te már lassan több dolgot is átéltél, mint egy 70-80 éves ember. Megannyi rossz dolog történt veled, de büszke lehetsz magadra, hogy mindent túléltél, mert nagyon ERŐS NŐ vagy! ♥ Minden sorod annyi erőt tud adni nekünk olvasóknak, hogy csak köszönötetet tudunk mondani. Vagyis én biztosan.

      Mindenkinek van az életében olyan pillanat, ami pánikrohamot vagy depressziót vált ki, de valahogy ezt 90%-ban kezelni tudjuk, kezelnünk kell. Ami van, hogy lassú, van hogy kicsit gyorsabb folyamat, de meg kell tennünk magunkért. Ahogy ezt te is megtetted. ♥

      Kívánom, hogy nagyon sok boldog pillanatod legyen az életben ♥

    • Amy

      Bár utólag jutottam el a posztodig, itt is meg kell jegyeznem, hogy erős nőnek tartalak, és ez sokszor látszik a soraid között is. És igenis, nem szégyen elmondani, ha az embernek baja van, ezt leginkább saját magamon tapasztaltam meg.
      Köszönöm az írást, és még sok hasonlót kívánok! :*

    • Szöllős Filus Andrea

      Nagyon tetszett ez a poszt, és igazán jó volt olvasni. Sok mélypont volt az életembe, de a családom, és a barátaim nagyon sokat segítettek. Sőt nekem még egy jó pszichológus is segítségemre volt. Úgy gondolom próbálok mindig pozitiv lenni, de azt is tudom, hogy néha akármennyire akarjuk egyedül nem sikerül megoldani a problémát.
      Köszönöm, hogy ilyen őszinte sorokat írtál.

    • Jakó Judit

      Nagyon erős, és kitartó személyiség vagy. Én tudatosan kerülöm a negatív embereket. Az életünk tele van nehézséggel, de ugyanakkor mindíg ott vannak az apró örömök is. Meg kell találni őket.

    Hozzászólás a(z) Amy bejegyzéshez Kilépés a válaszból

    Az e-mail-címet nem tesszük közzé.