Fogadd el önmagad! – C'est la vie

Álruhába bújva a világ gúnyos vigyorától, hogy mások csak azt lássák, hogy minden olyan szép és tökéletes rajtad. Talán így jellemezném azt, hogy milyen is az az érzés mikor legbelül más vagy, de kifelé mégse ezt mutatod. Egy másik személyt, aki csak kicsit hasonlít a belső önmagához.

Én is ezt tettem! Sokáig álruhába bújva voltam, mert úgy hittem az az elfogadható énem. Sajnos tévedtem és az nem én voltam, csak egy hamis illúziót kergettem sok időn keresztül, mely a mélybe taszított. A gödör legmélyéről nagyon nehezen sikerült a felszínre jutnom, hogy végre az lehessek, aki valójában én vagyok.

Sokat lehet hallani: Te milyen vaskos vagy? Milyen széles a csípőd? Vastagabb a combod, mint a többieknek, ez nem zavar? Látom jól kikerekedtél! Felszedtél pár kilót? Te annyira más vagy! Sminkben sokkal szebb vagy! Miért vagy ennyire vékony? Eszel te rendesen? Biztos beteg vagy, hogy nem hízol! Vagy ezekhez hasonlókat. Mikor kicsi a gyerek sokat mondják, hogy milyen cuki husis, dundi baba, de ez akkor nem érdekli a gyermeket, hiszen fel se fogja miről is van szó. Aztán mikor tini lesz és már több mindenre van rálátása és az érzelmek, hormonok is tombolnak benne, már más szemszögből fogja fel és értelmezi, ha azt mondják neki, hogy ő mennyire más, mint a többiek. Ezekben az időszakokban komoly bélyeget nyomhatunk egy tini életére az ilyen szavakkal-mondatokkal, amit mi lehet észre se veszünk, de ő ezt nagyon megjegyzi és itt kezdődnek a bajok.

Nem tudom nálam mi lehetett az oka, hogy ennyire más szemmel láttam magamat. Talán egy ilyen bélyeg rontott el mindent és pecsételte meg az életemet, mély nyomokat hagyva maga után. Egyszer csak elkezdtem azt érezni, hogy én nem vagyok elég jó, nem vagyok olyan, mint a többiek, más vagyok, mint a testvéreim és hogy testileg valami nem stimmel nálam, jóval vaskosabb vagyok, egy szóval nem voltam elégedett azzal amilyen voltam. Vagyis én a lelki szemeimmel akkor ezt láttam és sajnos a külső környezetemből is páran ezt sugallták. Pár buta szóval elültettek egy kis gátló magot a fejembe, hogy én nem vagyok jó és hogy nekem máshogy kellene kinéznem, mint amilyen valójában vagyok. Így kezdődhetett el az, hogy nem tudtam elfogadni önmagamat, folyton a hibákat kerestem és láttam magamon. Azt néztem, hogy mi nem oké rajtam. Nem magamnak, hanem másoknak akartam megfelelni, egy olyan hamis világnak, ami nem azt nézte, hogy én milyen is vagyok, csak a látszatnak élt. Legbelül szorongtam, feszült voltam és próbáltam arra törekedni, hogy megfeleljek mindenkinek. Nem tudtam elfogadni a súlyomat, a széles csípőmet, a vastagabb combjaimat, a smink nélküli arcomat. Azt, hogy a tükörből nem az nézett vissza, akit én elképzeltem, vagy éppen gondoltam. Akkor úgy voltam vele, hogy én igazodok a környezettemhez, a ruhatáramhoz az életemhez. Ez annyira természetesnek tűnt, hogy semmi furcsát nem láttam benne. Annyira annak éltem, hogy milyen véleménnyel vannak rólam, hogy a saját érzéseimet teljesen elnyomva tartottam. Azt éreztem így vagyok teljesen egész és boldog, pedig ez nem így volt és legbelül harcoltam magammal mert nem voltam elégedett soha. Az emberek ebből semmit se érzékeltek, hiszen nem mutattam és nem mondtam.  Remekül tudtam éveken keresztül leplezni azt, hogy mi is zajlik bennem legbelül. Most már tudom, hogy hibát követtem el, hogy nem mondtam másoknak hiszen így éveket vettem el magamtól azzal, hogy egy hamis képet próbáltam létrehozni. Teljesen magamnak tudtam, hogy ez az én problémám és másra nem tartozik. Nehéz volt ledönteni azokat a falakat, amiket felépítettem magam köré és lepleztem, hogy senki se lásson be mögé. Abban az időben sok rossz döntést hoztam, rossz kapcsolatokba is bele futottam, amik nem éppen támogatók voltak, hanem inkább lélekrombolók számomra. Az ember így utólag visszagondolva biztosan máshogy kezelné és csinálná ezeket a dolgokat, de ezek is formáltak és olyanná tettek, aki most vagyok.

A gát, ami bennem volt akkor kezdett el fellazulni és oldódni, mikor megismertem a férjemet. 12 évvel ezelőtt belépett az életembe és megváltoztatta a nézeteimet, a felfogásomat. Arra biztatott, hogy próbáljak meg máshogy viszonyulni magamhoz és a testemhez. Teljes egészében lássam magamat és ne azt nézzem mi jó másoknak. Rengeteg pozitív visszajelzést és őszinte bókot kaptam tőle. Azt mondta: Én úgy vagyok tökéletes, ahogy reggel felébredek, kócosan, smink nélkül és pizsamában. Ő a natúr arcomat szereti a legjobban és nem érdekli, ha nem vagyok tipp-topp egész nap, az a lényeg, hogy én jól érezzem magamat a bőrömben. Plusz kilókkal vagy anélkül ő akkor is szeret és elfogad úgy ahogy vagyok, amilyen az igazi arcom, amilyen igazán én vagyok. Pedig az évek alatt rengeteg változáson mentem keresztül, lett több heg a testemen, híztam és fogytam, amit látni is rajtam. Őt ezek a dolgok sem érdekelték, sőt így lát a legszexibbnek ezekkel az élet nyomokkal a testemen.
Igen élet nyomoknak nevezem őket, mert számomra azok, nem hibák vagy hiányosságok. Megmutatják min ment keresztül a testem és hogy mennyit bírtam ki az évek múlásával. Olyan, mint egy térkép csak éppen ez a testemen van jelen.

Sok-sok év után, végre úgy éreztem önmagam lehetek, mert valaki az igazi énemre kíváncsi és nem a hamis képre, vagy arra az illúzióra, amit teremtettem magamnak. Szabad lett a lelkem és a testem is ezáltal azzá vállt. Most már egy boldogabb ember lehettem és eldobhattam az álarcot, ami mögé sokáig elbújtam. Már más szemmel látom a világot és máshogy tekintek magamra, eltudom fogadni azt, hogy ki is vagyok valójában és hogy milyen is vagyok igazán. Megbarátkoztam önmagam natúr valóságával, azzal aki a felszín alatt lapult ez idáig. Évekbe telt és nem ment zökkenőmentesen, de sikerült leküzdenem ezeket a rossz berögződéseket.

Rá kellett jönnöm arra, hogy akkor leszek a legboldogabb, ha elfogadom azt, aki valójában vagyok és nem másokhoz mérem a saját adottságaimat. Én egyedi vagyok, belőlem csak egy létezik és most már ha a tükörbe nézek, büszkén mondom bele: ÍGY VAGYOK TÖKÉLETES!