Az élet legnagyobb leckéje!

Mások rég feladták volna, de én kitartottam a végsőkig. Testi-lelki megpróbáltatás ez a betegség, de csak is úgy léphetünk túl rajt, ha hiszünk benne, hogy nincs lehetetlen és csakis előre nézünk.  

Vártam, hogy átvegyem a papírjaimat és végre lássam, hogy mi is az eredmény. Erre nem számítottam: egyszerre semmisültem meg és törtem legbelül össze. Mikor ennyi mindenen megy keresztül valaki, erős lesz, de sajnos a rossz híreket nagyon nehezen viseli. 2018 áprilisa számomra egy világot döntött össze, hiszen nem csak egy még komolyabb endóval álltunk szemben, de a lombikról is letehettünk egyelőre. Kellet idő, hogy jól legyek és feltudjam hívni a férjemet és közölni tudjam a rossz hírt. A hangja mindent elárult, hogy mennyire nem erre számított, de próbált nyugtatni. A diagnózisom endometriózis a jobb petefészeknél, ami a jobb húgyvezetékemet annyira elnyomta, hogy lett benne egy szűkület, így a vese pangani kezdett és megnagyobbodott.  

Másnap felkerestem az urológusomat, aki csak ennyit mondott: de hisz maga olyan fiatal és annyi mindenen ment már keresztül. Beszélt egy budapesti professzorral is, hogy milyen terápia lenne jó számomra. Abban maradtunk, hogy ő egy specialistát javasolna, aki nagyon ért az endóhoz, és olyan szakemberekkel van körülvéve, akik a vesémet is rendbe tudják tenni, és jó lenne egy hormonkezelést is elkezdeni. Addigra már kicsit felkészültebb voltam, és az egyik endometriózisos csoportban már utánajártam, melyik orvos is lenne a nekem megfelelő. Hazamentem és kértem időpontot a budapesti specialistához. Szerencsémre volt egy májusi időpontjuk, amire le is csaptam gyorsan. A lombik intézettel is beszéltem, hogy sajnos nem tudunk menni és egyelőre nem is tudunk biztosat mondani. Aztán csak vártunk, hogy teljenek a napok és túl legyünk mindenen. Megtörve, meggyötörve, csalódottan, fájdalmakkal, de egymást támogatva vártunk és emésztettük a dolgokat, már amennyire ezt lehetett. Izgultunk aznap mikor az orvoshoz mentünk és egyben már vártuk is, hogy részletesebb képet kapjunk. A nőgyógyász megnézte az összes papíromat, kérdezett, megvizsgált, majd ultrahangot csinált. Egyértelműen lehetett látni mindent, hogy mi okozza a bajt és még több mindenre is fény derült. A méhem is érintett a hátsó fali részen adenomiózis formájában. Mivel elég komoly és nagyon durva tüneteim voltak, a műtét elengedhetetlen volt. Nagy vágással lehetett csak elvégezni az esetleges bél érintettség végett, és így a méhemet is megtudta műteni, mivel még baba előtt álltunk. Írt fel visanne-t, hogy addig jobban legyek. A műtétet Nagykanizsán szerette volna végezni az ottani sebésszel. El is küldött hozzá és az urológushoz is. Mondta, hogy a sebész intézi a többit, és ha nem lesz panaszom, akkor már csak a műtéten találkozunk, és ezzel elköszönt és útnak indított.  

Kicsit sokkolva és szinte fel sem fogva, hogy ennyi probléma van, kimentem és próbáltam elmondani a páromnak mi is fog történni. Láttam rajta, hogy ez az egész őt is kezdi felemészteni, de próbáltunk erősek és pozitívak maradni. Támogattuk egymást ebben a nagyon nehéz helyzetben, hiszen jobbat nem tudtunk tenni, csak kitartani. A fájdalmak változóak voltak, nagyon sokat hullámzott, rossz napok alkalmával az ágyat sem tudtam elhagyni. Nem volt vérzésem és mégis nagyon rosszul voltam. A sebésszel is találkoztunk, aki elmondott mindent, hogy milyen vizsgálatok kellenek majd előtte és hogy kit kell keresnem az időpont végett. Az urológiára pár héttel később került sor, ahol egy hólyagtükrözést is csináltak. Szó esett arról, hogy a húgyvezetéket lehet, hogy implantátummal fogják megoldani, ha nagyon roncsolódott, de ha nem, akkor kapok bele egy tágító dj katétert, amit pár hónap után fognak csak eltávolítani. Másnap meg is kértem a műtétre az időpontot, ami akkor 2019 január eleje volt. Addig szedtem a gyógyszert és próbáltam túlélni minden egyes napot, még nem augusztusban elkezdtem erősen vérezni és nagyon rosszul lenni. Annyira fájt a hasam, hogy hetekig feküdtem és semmi erőm nem volt. Felkerestem sürgősben az orvosomat, aki felírt egy másik hormon gyógyszert és kiderült, hogy már a bél is érintett. Mondta, hogy próbáljak meg kitartani és utána már jobb lesz. Nagyon nehezen ment és tényleg már csak azt vártam, hogy jobban legyek. Legbelül nagyon szenvedtem, de tudtam, erősnek kell lennem, hogy végre győzzek. 

Január elején sajnos csúszott a műtéti időpont pár hetet, de még abban a hónapban sor került rá. A befekvés napján találkoztam az altatóorvossal, akivel közöltem, hogy EDA-t nem kérek, mert rossz élményeim voltak. Mondta, hogy azért műtét előtt is szóljak, igaz ő nem érti, mikor elég durva fájdalmaim lesznek. Aznap megvolt a béltisztítás is, és izgatottan vártam a reggelt, mert én voltam az első. A műtőbe mosollyal és vidáman mentem úgy, ahogy eddig mindegyik műtétnél. Kedvesek voltak és még viccelődtek is velem. Az előkészületek után meg is kezdődött a műtétem. Fogalmam sincs mikor tértem magamhoz, mert emlékszem, hogy többször is felkeltem és nagyon kába voltam. Minimális fájdalmam volt, de estére már kezdtem jobban lenni. Egy ballasztos fájdalomcsillapító volt a kezembe vezetve, ez biztosította a csodálatos mámorító napomat és azt, hogy nem éreztem semmit. Másnap segítettek felkelni és elmondta az orvosom, hogy mi is történt a műtéten. A méhemben lévő adenót sikerült leszedni, a jobb petefészkemet kiszedték és a két petevezetőt is, mert nagyon roncsolódott, a bélszakasznál is volt letapadás és el is távolítottak belőle, a húgyvezetékemből vágtak egy kis részt és kaptam egy dj katétert. Aznap a ballont is kivették és gyógyszeres fájdalomcsillapítás ment. Lassan, de alakult a felépülés, és a nagy vágáshoz képest jól mozogtam, csak a katéter volt útban. Mikor hazaengedtek, aznap úgy döntöttek, leveszik a katéteremet, hogy lássák mennyi vizelet marad vissza, de sajnos sok, így visszatették és 1 hónapig kellet fent lennie. A varratot az otthoni sebészeten vették ki és kaptam véralvadásgátló szurikat is.

Az elején annyira jól voltam, aztán a katéterem vacakolt, nagyon fájt, így hetente jártunk az urológiára, mert folyton begyulladt. Nehezen mozogtam, sokat feküdtem, de sajnos az 1 hónapot ki kellet várni mire leszedték. Maga volt a megváltás amikor lekerült, mert tudtam mozogni normálisan végre. A levétel utáni napokban a hátam elkezdett fájni a lapocka résznél, amit a fekvéseknek könyveltünk el. Ekkor hagytam abba a szúrásokat is és a fájdalmak elkezdtek erősebbek lenni és másfele vándorolni. Egyik este annyira rosszul lettem, hogy a férjem inkább bevitt a kórházba, mert nagyon magas volt a pulzusom, vérnyomásom és a bordáknál szúrt. Onnan már haza se engedtek, mert kiderült, hogy kétoldali tüdőembóliám van. Felkerültem egy őrzőbe megfigyelésre és kezelésre. A véralvadásgátló szurik után 3 nappal és a műtétem után 1,5 hónapra. Az egész családot sokkoltam, a férjem is teljesen kikészült, hogy ez velem történik. Én is nagyon megijedtem, de próbáltam erős lenni, mert ide most az kellett. Nem lehetett mozognom, csak nagyon minimálisan, teljesen ki voltam szolgáltatva, gépekre kötöttek, oxigént kaptam és egy halom gyógyszert. Majdnem 1 hét őrző után átkerültem az osztályra rehabilitációra, ami azt jelentette, hogy gyógytornász segített nekem mindenben. Csak fáslis lábbal lehetett felkelnem és a segítségemre járókeret szolgált. Amikor már kellőképpen erős voltam, akkor segítséggel sétálhattam, és a fáslit felváltotta a kompressziós harisnya. Nem is gondolná az ember, hogy ennyire nehéz utána minden, és hogy csak fokozatosan lesz jobban. 2 hét kórházi lét után, otthon történt a lábadozás és a szurik beadása addig, amíg a nőgyógyászom jóvá nem hagyta a gyógyszeres kezelést. Szerencsére a nőgyógyász jóváhagyta és megbeszéltük a további terápiát. Sajnos hormont így nem szedhetek, de a műtét után nagyon biztató volt minden eredményem, és abban maradtunk, hogy 6 hónap múlva újra ellenőrizzük, hogy hogyan is vagyok. A baba dolgot is ránk bízta, hogy jól beszéljük át, mivel nálam sok probléma merült fel, de ad időt nekünk. Most már tényleg csak jól kellett lennem és erősödni, hogy végre azt az életet élhessük, amire mindig is vágytunk. A legnagyobb csaták voltak mögöttünk és mi még is kitartottunk, bármennyire nehéz is volt. Átformált, megváltoztatott minket és most már csak a múlt emléke. 

Fotó: Engin Akyurt a Pexels oldaláról 

Ha tetszik a blogom és szeretnéd az elsők között olvasni új posztjaimat, kérlek jelezd az alábbi űrlap segítségével!